A szalon elegáns és emelkedett (szó szerint is, hiszen egy dobogón, a színpadon belüli színpadon helyezkedik el – vagyis duplán is színjáték minden, ami ott történik). E puccos világ körül mocsok és szemét mindenütt: szerteszórt kacatok, limlomok – kaotikus állapot, akár egy lomtalanítás után. Így valójában a mocsokban, egy trágyadomb kellős közepén trónol az úri világ. Ám mindez senkit sem zavar, ez is csak természetes. Radoslav Milenković és alkotótársai fura, autonóm világot teremtenek, sajátos szabályokkal.

A parókák, ruhák (jelmeztervező: Szűcs Edit) is groteszken túlzóak. A parókák színpompás kócköltemények, a két szerelmesnek pedig azonos színű a haja: sárga – így szemmel láthatóan is összetartoznak ők. Egyedül Ariste-nek, Chrysale öccsének (Venczel Valentin) nincs parókája, de az apa és a többiek is gyakorta le-lekapkodják a képmutatás, elleplezés e legitimáló eszközét. Egyikük-másikuk fura kiegészítőt kap: hatalmas hátsót, gyerekjátékszerű, sípoló melltartót. Ez utóbbit Philaminte (Dimanopulu Afrodité) viseli, aki előszeretettel és kellő infantilitással nyomkodja/ütögeti azokat, hadd szóljanak. (Ám idővel kissé fárasztóvá és indokolatlanná válik eme eltúlzott játék – egyszer poén, ötödszörre, sokadszorra unalmas ismételgetés csupán.) A mamlasz, tityi-tutyi udvarlónak (Rácz János) viszont a keze a legfőbb kelléke – állandó sérülései, sebesülései okán az ő keze szó szerint meg van kötve. A legelrajzoltabb figura azonban Belízáé, Chrysale húgáé Bozó Andrea megformálásában. Rózsaszín, átlátszó ruhájában, hatalmasra tömött ülepével, előreálló fogprotézissel, lilára festett hosszú karmaival Csokonai szatíráiba illő Dorottya-figura. Virtuális kérőivel, képzelt hódolóival kérkedő, folyvást bugyija alá fürkésző matróna. A jelmeztervező és a sminkesek olyan tökéletes munkát végeztek, hogy szinte csak a színlap segítségével ismerni a színésznőre, aki szemlátomást élvezettel veti bele magát a szüzességétől megszabadulni nem tudó, önáltató csúf vénlány szerepébe.

Fekete Györgyi, Rácz János, Anger Zsolt és Kovács Patrícia

Egységes tehát az előadás formavilága és játékstílusa. Milenković interpretációja a sznobériával leplezni próbált, emancipációba és intellektualizmusba csomagolt kéjvágy karakteres kritikája, de a rendező nem mindig tud mértéket tartani. Néhol az ízléstelenség nem csupán eszköz, hanem eluralkodik az előadáson – maga az ábrázolásmód válik ízléstelenné. Ennek következtében olykor mintha a paródia paródiáját látnánk: tombolnak az olcsó poénok, az altesti humor. Philaminte, Chrysale felesége például egy uborkával vonul látványosan a vécére, férje testi, lelki impotenciájára utalva. Ezt az ordenáré poént még az sem menti, hogy végül kiderül, félrevezettek minket: Philaminte uborkapakolással az arcán jelenik meg, amit később Trissotin eszeget le az arcáról. Másfajta humorforrássá lesz tehát az uborka, első sugalmazott asszociációnkat keresztülhúzva. Máskor Belíza húzza le hatalmas bugyiját, s pörgeti, szagolgatja, miközben áttetsző ruháján keresztül láthatóvá lesz a szeméremszőrzete, vagy Klitander mellkasszőrzete marad csomóban volt szerelme kezében.

A férfiakkal azért nem bánt el ennyire Milenković. A zsarnokian kéjvágyó nőkkel szemben ott vannak a számító vagy érző lelkű s szenvedő férfiak is, akik szinte menekülnek ez „emanci puncik" elől. Aki leginkább megsínyli e kékharisnyák uralmát, az Chrysale, a ház „ura". Anger Zsolt igen mulattatóan, mégis kellő méltósággal, empátiával, s tragikumát is felmutatva játssza a fellázadó (vagy legalábbis lázadásra kényszerülő) papucsférjet. Játéka kisemberhőssé avatja Chrysale-t.

A happy end Milenkovićnál elmarad: a felszabadító, boldog vég helyett az apa nagy lázadásában agyvérzést kap s fél oldalára lebénul (az utolsó képben próbálja újratanulni, memorizálni a szavakat) – ez a büntetése, mert egyszer fel merte emelni a szavát a kor szelleme és felesége ellen. Az egyetlen viszonylag egészséges lény, az apját imádó Henriette (Kovács Patrícia) megharcolt boldogsága és házassága ekként beárnyékolódik. Húga, Armanda (Kalmár Zsuzsa) hoppon marad, anyjuk csalódni kényszerül a bálványozott bájgúnárban, dilettáns költőben/házi szeretőben, Trissotinban (Kaszás Gergő), Belíza pedig tovább áltatja magát, immár inkább tragikusan, mint komikusan. A boldogság elnehezül – a boldogtalanság általánossá válik.

Minden hibája ellenére vagy épp ezekkel együtt nem érdektelen az előadás, mi több, a Vidéki Színházi Találkozó egyik legszórakoztatóbb, leginvenciózusabb produkciója volt az egrieké.

MARIK NOÉMI