Migrénes csirke
Az első alkalommal az asztal volt az apropó, Migrénes csirke  címmel. Az evéssel kapcsolatos irodalmi szövegek jelentették a kiindulópontot, de a végső változatban inkább a saját maguk írta történetek hangzottak el, saját nevükön szerepeltek, és mintha saját magukat is játszották volna.
Könnyű ötletnek tűnt, nemcsak azért, mert hogy mindenki eszik, hanem mert az evés a műalkotásoknak, irodalmi szövegeknek is állandó témája. Az asztal körül mindenről lehet beszélni, és mindenki számára, színésznek és nézőnek egyaránt ismerős, átélhető helyzet. Az evő ember szerepét mindenki megtapasztalja. Így aztán nem volt nehéz sok szöveget összegyűjteni, a Bibliától Móricz Zsigmondig, Luther Asztali beszélgetéseitől Bächer Ivánig, dalok, viccek, szólások, klasszikus és kortárs írások, újsághírek, szakácskönyvek és kitalált történetek.
A résztvevők a próbák kezdete előtt megkapták ezeket előolvasásra, ismerkedésre, azzal a céllal, hogy válasszák ki közülük azokat, amelyeket leginkább közel éreznek magukhoz. Sok olyan volt köztük, amely elindított egy gondolkodási folyamatot, de akadt olyan is, amely semmilyen inspirációval nem bírt számukra. A próbafolyamat elején azt kellett kitalálniuk, hogyan lesz mindebből színház, kire miféle szerep várhat. Minél inkább elindult a keresés a szerepek felé, annál inkább látszott, hogy a szövegeket félre kéne tenni, és másfelől elindulni.

BelemenekülŐk – Dömötör András, Jordán Adél, Fenyő Iván és Kovács Patrícia (theater.hu fotó – Ilovszky Béla)

„Engem ez a téma, hogy evés, egyáltalán nem izgatott. Nem inspirált. A gourmankodás önmagában nem. Én úgy gondoltam, hogy azokat a szövegeket fogjuk használni, amiket előzetesen összegyűjtött a dramaturg. Közülük az egyik, egy kannibálos történet, egy megtörtént eset különösen izgatott: valaki hirdetést adott föl, hogy megenne egy erre önként vállalkozót, és össze is jött a találkozó... Úgy éreztem, ezzel tudnék valamit kezdeni. De a többieket nem nagyon érdekelték ezek a szövegek, és végül eldobtuk őket. És hiába volt bennem ellenállás a másik módszer ellen, hogy szabadon improvizáljunk, valahogy aztán mégis az én ötletemből indultunk el: Vajda Milánnal nagy élvezettel elkezdtünk egy-egy palacsintát enni ebéd előtt, mikor már mindnyájan nagyon éhesek voltunk, és ezt kommentáltuk. Ezzel tetszést arattunk, és MG azt mondta, menjünk efelé. Csak engem ez innentől nem érdekelt, úgyhogy nem is jutott nekem nagy szerep."  

Akárhogy is emlékszik az előadás szereplőinek egyike, Dömötör András, egy ilyen készülő előadás esetében nincsenek előre „leosztott" szerepek, férfi vagy női szövegek. A módszerből adódóan szereposztást sem lehet előre készíteni, hanem mindenki annyit hasít ki magának, amennyihez kedve van, ahogy a szövege vagy a helyzete hozza. A próbák folyamán sok minden átalakul, kiesnek szövegek, és újabbakat írnak hozzá a színészek, gazdagítva a szerepüket. Az előadás végső formája menet közben alakul ki, sok-sok rögtönzéssel kísérve – de amit a néző végül lát, az már nem improvizáció, hanem rögzített helyzetek sora, a szereplők közös műve.

„A színészek önmaguk maradnak (keresztnevükön szólítják egymást), tőlük független, többé-kevésbé pontosan behatárolt társadalmi metszetet adnak a szereplőkről, anélkül, hogy személyiségeket, karaktereket hoznának létre (illetve csak jelzik őket). Vagyis a vendégszövegek és a rögtönzések, a szóbeli közlés tetemes hányadát kitevő ételreceptek és a hozzájuk kapcsolt adomák, anekdoták, bonmot-k voltaképp a kommunikáció segédeszközei, nincs önálló jelentésük, »tartalmuk« […] Ez az állandó »olyan, mintha« vagy »úgy csinálunk, mintha« az állítások és visszavonások kettős tartományában lebegteti a játékot."

Máthé Zsolt (theater.hu fotó – Ilovszky Béla)

A Migrénes csirkében tehát nagyon finom az átjátszás a színész valódi énje és a szerep között. Egy hosszú asztalnál ülnek a résztvevők, mintha osztálytalálkozón lennének, és azt mesélik, mi történt, mióta nem találkoztak. A keret egy teljes étkezési sor, az előételtől a desszertig. Közben valamelyikük megjegyzést fűz ehhez, fölelevenít egy-egy régi emléket – ezek valószínűleg megtörténtek velük, de nem ez a fontos, mert így egymás mellé téve őket nagyon pontos kép rajzolódik ki egy életérzésről, világfölfogásról. Hiába adják a saját nevüket, mégsem saját maguk, hanem egy közös étkezésen részt vevők ők. Ugyanúgy eljátsszák a szerepüket, mint egy előre megírt drámában. Csak az út volt más, míg ide eljutottak. A próbák során maguk alakították ki, nem az író által előre megírt alakot kellett életre kelteniük, hanem a bennük meglévőt megfaragni. Az sem szokatlan, hogy a személyes élmények ebben benne vannak, mert a leghagyományosabb szerepekben is ezeket használják a színészek.

BelemenekülŐk
A következő évben Dévényi Ádám dalai mentén megint csak magukról beszéltek – énekeltek –, ezúttal talán jobban rejtőzve, de mégis sok saját történettel.
Dévényi Ádám meghatározó egyénisége a dal műfajának. Mint előadó, szövegíró és zeneszerző a ’70-es években tűnt fel fanyar, lírai dalaival. A pályáján sokféle együttessel dolgozott már együtt, de egyénisége leginkább szólóestjein, illetve alkalmi formációiban érvényesül. Ezek egyike volt az a fölállás, amikor Börcsök Enikő és Sós Balázs mellé a 17 éves Jordán Adél társult, aki később a Máté Gábor-osztályba került.  Jordán Adél elvégezte a színművészetit, majd két év múlva az az ötlete támadt, hogy Dévényi Ádám dalaival kellene kezdenie valamit az AlkalMáté Truppnak. A lázadó ifjú „közéleti dalaival", majd az érettebb, s még mindig ironikus „polgár vallomásaival", melyek egyfajta sajátos mai életérzést sugároznak. A fura figurákat, kis sorsokat, tragikomikus élethelyzeteket felvillantó dalok szinte maguktól szerveződtek egy komplett kis zenés színházzá. Ezekkel a dalokkal rengeteg fajta élményt kaphatni: mind megannyi parányi dráma. Ismerős helyzetek, hétköznapi szókinccsel, közben pedig meglepő rímekkel és dallamképletekkel. Erre érzett rá Jordán Adél, majd Máté Gábor és az egész AlkalMáté Trupp. Ráadásul ők nemcsak izgalmas színészegyéniségek, hanem valamennyien muzikálisak, zenélnek, énekelnek. Inspiratív lett a találkozás a trupp és Dévényi Ádám között: dalról dalra másként szóltak arról a furcsa, ellentmondásos világról, melyben élünk. Különleges színház született ebből.

„A BelemenekülŐknél az volt a boldogság, hogy együtt vagyunk. Az én konferanszié-szerepem onnan jött, hogy nem tudok énekelni. Lefordíttattuk a műsorfüzet szövegét angolra, meg improvizáltam is – és a végén még dalom is lett. Volt egy dobalap, arra hülyéskedtem, aztán Gábor azt mondta, tartsuk meg."

próbán (theater.hu fotó – Ilovszky Béla)

Izsák Lili tervező segítségével a divatos retrovilágot, a hetvenes évek elejét idézték föl. Mintha egy korabeli házibuliban lennénk. Teljes eltávolítás a mától. Szerencsétlennek látszó emberek, elfuserált sorsok. Az azonosság a szerepek és a színészek személyes sorsa közt irreálisnak tűnik. Ez a szüleik világa. A tanáraiké. Dévényié.

„Elkülönülök, pedig nem akarok egyedül lenni…

Belemenekülök az éjszakába
Belemerülök egy Chivas Regálba
Nem old meg semmit, de annyira finom
Amennyire drága
Kijózanít egy pillanatra a súlyos számla…" 

Ezt például Fenyő Iván énekli, miután Dömötör András a showman szerepében fölkonferálta angolul őt, mint egy külföldre szakadt, nemzetközi filmkarrier előtt álló osztálytársukat. És ettől minden más értelmezést nyer. Dévényi dalában benne van a pesti értelmiség bizonytalansága, alkoholizmusba menekülése, akár a hetvenes évekből – és most itt egy fiatalember a XXI. század elejéről, aki ugyanúgy megszívja. Kit játszik hát Fenyő Iván? Szerepet vagy magát? Természetesen szerepet. Fenyő Iván személyisége annyira van ebben benne, mintha Hamletet vagy Platonovot játszana. Ahhoz azonban, hogy ezt a dalt így elénekelje, hogy ezt a „szerepet" eljátssza, más úton kellett végigmennie. Másfajta próbafolyamaton. Nem egy eleve megírt szerep bőrébe kellett belebújnia, hanem neki kellett kitalálnia a szerepet, a figurát. Ahogy a többieknek is. Kovács Patrícia például egy tisztaságmániás háziasszonyt idéz meg, aki örökké a levegőt frissíti pumpájával, majd elénekel a „lányokkal" egy dalt arról, hogy még egy automata mosógép is nagyobb szabadságot élvez, mint ő. Pontos sorsok, érteni, kik ezek a nők. Ezek a szerepek nem csak attól töltődnek meg, hogy most tíz napig intenzíven próbáltak. Ehhez kell az a színészi előképzettség, amivel valamennyien bírnak, aminek a segítségével valódi életek jelennek meg. „Ezzel a veszélyes nővel / fedetlen fővel nem mutatkozom" – ezt már Mészáros Béla üvölti a nézők képébe, persze ő is szerepből – de őt is az teszi izgalmassá, ami a többieket is, hogy nagyon összepasszol a róla mint színészről kialakított képpel. És ahogy ez a színház, ennek a színháznak a szereplői kifordítanak minden megszokottat, kiszámíthatatlanok a fordulatok, a színészek reagálásai, olyanok Dévényi dalainak szövegei is. Képei, szóösszetételei váratlanok, meghökkentőek. Mint amilyenek például a következő sorok – semmi se úgy jön, ahogy várnánk:

„Csak a rosszra emlékezem
Belőled is csak a rútra,
Nehéz falat voltál szívem,
de már nem mész cigányútra."

Ehhez hasonló a színészek játéka. Hol mély átéléssel „hoznak" egy figurát, hol meg ironikus távolságtartással idézik föl a típusát.
Színház, minden részletében. Képileg hihetetlenül erős a látvány – díszletben, ruhában is –, idővel mégis észrevétlenné válik, időtlenné – és a szereplők lesznek érdekesek. Minden mozdulatukban benne van az egymásra figyelés, a kidolgozottság, mégsem nehézkes ettől, inkább érdekessé válik a nézőnek. Minden pillanatban történik valami, akár csak egy tekintetben, egy fölhúzott szemöldökben, egy lábmozdulatban. Ez már önmagában is elkápráztat a pontosságával, kidolgozottságával. De emellett hatásos is, fanyarság és szomorúság, düh és tehetetlenség minden percben. Egyrészt a színész és a néző közösen gondol valamire, másrészt mindenki külön-külön is megtalálhatja a saját életének beazonosítható pontjait. 

Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja
A harmadik nyáron a népzene volt az ihlető, de most már a szórólapokon is hirdették, hogy a színészlétükről, gondjaikról beszélnek.

„Szívhez szólóak a népdalok. Van valami megejtő a népzenében. Valami ellenállhatatlan. Hatásos. A hatás pedig színházilag fontos. Ezek a dalok együtt kiadnak valamit. Valamilyen szerkezetet. Érdekes és mulatságos megtalálni a közös nevezőt aközött, ami a dalok felől jön, és amiben mi élünk. A kesergőkben és a mai életérzésben. Esetleg rájövünk közben arra is, hogy itt valami ősi genetikus dolog van, amely mindenkor érvényes ránk is. Az osztályból az egyikőjük története alapján jutott eszembe ez az egész. De azért nem biztos, hogy panaszkodni akarnak. Lehet, hogy úgy kell őket ráterelni. Mindenesetre vannak gondjaik. A lányok egyike most hagyta ott a pályát, a másik a színházát, a harmadik szerződést bontott, tehát ilyen furcsaságok történnek velük. Tudom, hogy valami elégedetlenség, baj van körülöttük. Ezért gondolom, hogy ezek a kesergők most stimmelnek. Sokáig nem is kéne tudni, hogy mi a baj, csak a vége felé. Tehát, amikor már tényleg éjfél felé közeledik az előadás. Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja – ahogy a címben is van." 

Migrénes csirke (theater.hu fotó – Ilovszky Béla)

Színészek színészeket játszanak. Gyakori a drámairodalomban. Bulgakov Moličre-je, Spiró Imposztora, Hubay Tüzet viszekje, a kicsit kommerszebb Frayn Még egyszer hátulrólja, de a klasszikusok közül akár Shakespeare Hamletje is fölhozható példának. A néző szereti az ilyen előadásokat, beavatva érzi magát a színházcsinálás titkába. Ezek a típusú művek mégis mások, mint amit az AlkalMáté Trupp művel, mivel ők nem előre megírt dráma színész-szerepeibe bújnak bele, hanem saját magukat, a színészt játsszák el színészként. Vagy mégsem?

Mészáros Béla egy téli éjjel alig aludt, alig egy órát, mert a zsandárok kocsijával üldözőbe vették, el es kapták, vérvételre es akarták vinni, alkudozni kezdett… Sírt az egyik szeme, sírt a másik es. Éjféltájban mondta meg nekik, hogy valóban ivott egy ill. két üveg sört… „Béla, mi már ismerjük egymást" – mondta erre az egyik zsandár. „Igen" „Mi es a maga foglalkozása?" „Színész vagyok, de nem onnan, hanem, hogy… …két héttel ezelőtt ugyanígy jártam" – válaszolta Béla.
Zenés, táncos keserves. Sok panasz, sok keserűség, a magyar színészet helyzetérül.

Így a szórólap. Aztán ezzel a jelenettel kezdődik az előadás is Zsámbékon, a volt rakétakilövő silóinak egyikében. A fölkészültebb nézők tudják, épp a szórólapról, hogy megtörtént esetet látnak. Természetesen a „zsandárokat" színészek játsszák, Mészáros Máté és Vajda Milán, de meghökkentő, hogy Mészáros Bélát nem Mészáros Béla, hanem Gál Kristóf. Van még ilyen jelenet az előadásban, amikor Jordán Adélt Kovács Patrícia, Fenyő Ivánt pedig Dömötör András alakítja. Mulatságos kettős, az egyik kritikában viccesen azt írták, hogy „Kovács Patrícia szinte jobb, mint az eredeti Jordán Adél".  Egy valóságban lezajlott kettős interjú paródiája ez, a szöveg szó szerint megegyezik az adásban elhangzottakkal, és hogy teljes legyen a „ki kit játszik?" kérdés körüli zűrzavar, természetesen a tévés riportereket, Jakupcsek Gabriellát és Csiszár Jenőt Jordán Adél és Fenyő Iván alakítja. A közönség jót derül, remek karikatúra – de jóval többet jelent ez a szkeccs. Keserűen szól arról, mi mindenbe kényszerül még a tehetséges színész is, mennyire kiszolgáltatott helyzet az övék. Már az előző évek AlkalMáté truppos produkcióinál is váratlan módon keveredett a színpadi szerep a mögötte lévő színész valódi személyiségével. Úgy tűnt, hogy az Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja című előadásban alig-alig észrevenni a határokat. De épp ezekkel a furcsa szerepcserékkel, hogy az osztályról szóló történeteket idézik föl, de mégsem magukat játsszák, hanem egymást, mégis észrevenni a határokat. Persze, nem mindig, de ezek a finom csúsztatások mintha állandóan arra figyelmeztetnék a nézőt, nem vehet semmit a valóság pontos másának, de minden mégis olyan, mintha megtörtént volna, vagy legalábbis megtörténhetett volna.
És ehhez kitalálódott egy archaikus forma, a népdalok világáé, ami ebben az esetben még hangsúlyosabbá teszi a gyökértelenséget, a kapaszkodók hiányát. Sivár rakétakilövő betonfalain ide nem illően paprikafüzérek lógnak, a szereplők lajbiban, hímzett szoknyácskákban, mellényekben, miközben egyfolytában mobiltelefonálnak, edzőcipő rojtos csikósgatyával – teljes identitás-káosz. És amikor egyszer csak mindenki elmondja a maga csujogatóját, ezeket a táncházakból ismert tömör kis versikéket, saját magára igazítva, összeérnek a dolgok. 

Járó Zsuzsa
Szinte természetesnek tűnik, hogy a trupp végül elérkezik oda, hogy létrehozzon egy 14 évre szóló tervet: minden évben kihúzzák valamelyikük nevét, s annak az élete lesz a szokásos módszerrel létrehozott előadás témája. Az elsőnek Járó Zsuzsa volt a címe.
És most már nagyon erősen fogalmazódnak meg ezek a kérdések: mit-kit játszanak ezek a színészek? Hol a határ a szerepük és önmaguk, a színész közt? Van-e határ egyáltalán? Hogyan születik a szerepük, mi a dolga a rendezőjüknek? És érthet ebből valamit is a néző?

„Először leültünk, és elmondtam az életem. A többiek persze sok mindent ismertek belőle, ezért nem is meséltem mindenről olyan részletesen. Ez volt az első nap. Aztán kiválasztottuk azokat a történeteket, amelyek érdekesek lehetnek. Úgy dolgoztunk, ahogy szoktunk. Kisebb csoportokban. De most nem csak Gábor járkált nézni, mit csinálunk, hanem nekem is kellett néznem, korrigálnom, ha nagyon másfelé ment egy helyzet. Aztán Gábor mondta meg, hogy melyik jelenetek legyenek azok, amiket mindenképpen én csináljak. Azt hiszem, ezek a legmeghatározóbbak az életemben. Afféle fordulópontok, vagy nagyon rám jellemzőek. Ezt az előadást csak így lehet megcsinálni. Hogy ennyire sokfélék vagyunk. Mindenki másban jó. Máthé Zsolt verselő készsége, hogy percek alatt kész akár időmértékes strófákban fogalmazni. Sőt, zenél is hozzá. Ebben Adél is jó. Azt gondoltuk, a történetek mindenkinek érdekesek lehetnek, és nem fontos, kivel estek meg. Furcsák voltak a félreértések. Ahogy az ismerőseink magabiztosan beazonosították a szerepeket, és nem is azok voltak. Ebből is látszik, hogy bárkivel megeshetett volna mindez. Egyáltalán nem tudtuk, mi lesz ebből. Hogy követhető-e, élvezhető-e. A sorsolás izgalmas. Mindig – eddig kétszer – megmondtuk előre, ki lesz a következő. Idén Gál Kristóf nem volt velünk, csak a nézőtérről nézte, mit csinálunk. Ott akarja hagyni a pályát. De a kalapban benne volt az ő neve is – mert akarta."

Ez a 14 ember azért képes létrehozni ilyen előadást, mert nagyon jól tudnak apró történetekből, személyes eseményekből mindenki számára érthető, megrázó jeleneteket kreálni. Nemcsak színészi képességeik izgalmasak, hanem kiváló dramaturgiai érzékkel és rendezői készséggel is rendelkeznek. A Járó Zsuzsa című előadás alig-alig szól Járó Zsuzsáról. Sokkal inkább azt a gondolatot járja körül, hogy a kis dolgokból áll össze az élet, hogy sok-sok lényegtelen dologból lesz a lényeges, és hogy nehéz észrevenni, mikor történik valami fontos velünk. Most már nemigen törekszenek arra az alkotók, hogy a néző meg tudja különböztetni, mi a szerep és hol a színész. Szándékosan összemossák a határokat, hogy így általánosíthassák az őket érő napi konfliktusokat, hogy mindnyájunk számára egyaránt átélhetővé tegyék a megidézett helyzeteket, hogy a „velünk is megtörténhet" érzését váltsák ki a nézőben.

„Annyira arra törekszem ezekben a munkákban, hogy ne egy az egyben az ő életükről szóljon. Hogy ne az legyen a lényeg, hogy beazonosíthatóak. Hanem hogy sokkal általánosabb érvényű, többekre igaz legyen. Nem tetszik, amikor mindenki csupán önmagát jelenti. Idegesítő. Sosem értem, mások miért csinálnak ilyen előadásokat."

Lőkös Ildikó