A néző furcsa szerzet, megátalkodott hedonista. Egyre csak élvezne, még akkor is, ha sorstragédiák vagy bús hanyatlástörténetek peregnek le a színpadon, s szintúgy, ha őt magát fricskázza vállvetve író és színész. Igaz, ilyenkor elkél a segítség: a felsziporkázóan okos, már-már bölcs dráma és az imponálóan összecsiszolt színészi csapatjáték, mint az Asztalizene esetében.

Térey János színdarabja voltaképp egyetlen merész és nagyralátó bűvészmutatvány. Nemcsak - és nem is elsősorban - azért, mivel a jelen idejű társalgási dráma szereplői versbeszédben szólnak egymáshoz és hozzánk, hanem mert az író úgy emeli el zápult mindennapjaink ismerős jeleneteit, közhelyes fordulatait és tipikusnak vélt elitfiguráit, hogy ezáltal színműve többet árul el a honi veszett világról, mint megannyi sültrealista dokumentumfilm és valósághajhász riportműsor. A budai White Box nevezetű evő-ivóhely kiglancolt közegében zajlik a forma szerint szabványos szalon-, vagy stílszerűbben elkeresztelve loungedráma; e divatos lokalitás személyzetéből, tulajdonosi köréből és törzsvendégei közül verbuválódnak a szereplők. Megannyi jellegzetes figura: a diadalmas és öntömjénező tulaj, az asztrológiába bódult pincérnő, egy válófélben lévő, zilált kedélyű férj és társaik.

Karakterisztikus, vagy egyszerűen csak karikaturisztikus alakok ölik egymást és szombat estéjüket a felkapott Királyhágó téri étteremben. Azaz az egykorvolt Joliot-Curie téren, amiképp többször is utalnak az átnevezés tényére, s az úrias Hegyvidék múltjára, mely korántsem volt oly zajos és turbulens, mint a proli Pesté. “Budán lakni világnézet” - idézi már a színlap is Márai találó meglátását, s a dráma szereplői visszaigazolják e tézist. Pesten autókat borogatnak és bőszen zavarognak, miközben a budai polgár enyhe viszolygással tekint az egész vircsaftra. Budaiak a szereplők, módosak és sikeresek, ám hol vannak ők is a győztesek nyugalmától? Bizony, a marinált lazacon és szarvasgombán élők felett is örökkön úr az emberi ócskaság és a kismagyar boldogtalanság.

A Radnóti Színház előadása nagyszerűen közvetíti Térey művét. Bagossy László rendezése eleven és a legapróbb részletekig kidolgozott. A kicsiny játékteret okosan kihasználó szintezett színpadképben (díszlettervező: Bagossy Levente) a szereplőgárda hatásosan, remek ütemérzékkel vezeti elő a budai haute volée stilizált dialógusait és cselekménybe iktatott, operai nagyegyütteseket idéző lírai kitérőit. A leghálásabb, s mint tudjuk, személyre írt szerep Csányi Sándornak jutott, ám ő közörömre nem éri be az “újgazdag vállalkozó” túlságig bejáratott kliséjének újrázásával. A Csányi által megformált Győző nem szimplán az élet ordenáré császára: egyszerre tenyérbe mászó és nosztalgikusan merengő, gyermeteg és filozofikus, szenvedelmes kujon és kispályás szalonintrikus. Nagy Ervin a házasságát elizélő, s emiatt világfájdalmas baleseti sebész (s egyszersmind nyakas kálvinista) szerepében tán kevésbé távolodik el a rá kirótt sablontól és saját ismerős színészi eszközeitől, ám színpadi jelenléte így is mindvégig roppant intenzív, akárcsak a pincért formázó Adorjáni Bálint egyetemi hallgatóé, aki rezonőrként is drámai hőst ígér.

Térey drámájának talán egyetlen komoly gyöngéje az, hogy a felvállalt és összességében jól kamatoztatott közhelyesség tagadhatatlanul elsekélyesítette a szerepek tekintélyes hányadát. Így egyes figurák tipizálása a vígjátéksorozatok és kabaréműsorok praxisát idézi: a színikritikus topis és borissza, az operaénekesnő kiállhatatlan és kikapós, a pincérnő erősen szőke, s a belsőépítész távolról sem heteroszexuális. A szerző alkalmasint nagyonis átgondoltan ironizált, ám ezzel sajna túlságosan is megkönnyítette a színészek dolgát. Ilyesformán a harmadvonalbeli szoprán, Delfin Kovács Patrícia alakításában éppúgy karikaturisztikus fővonásaira egyszerűsödik, mint Földi Ádám e. h. nyafka és effeminálódott, saját vállát lehamuzó Krisztiánja. Az ügyvédnőt formázó Wéber Katának és a kozmetikusként felléptetett Szávai Viktóriának még ennyi sem jut, nekik (az emberábrázolást mellőzve) be kell érniük néhány szellemes szerzői mondat ügyesen megoldott recitálásával. Schneider Zoltán ellenben teljes sikerrel ölti magára s eleveníti meg az Erdélyből áttelepült operakritikus enyhén belterjes humorú szerepét. Magányos elbúsultában egyszerre képes felidézni egy jellegzetesen magyar értelmiségi figurát, egy alkoholgőzben pácolt típust, s hozzá - gavalléros ráadásképp - egy félreismerhetetlenül tragikus sorsot.

Három felvonást húz le egyvégtében társulat és közönség az Asztalizene előadásán. Nem kétséges, ilyen egy okosan eltöltött este.